Kereszténység

Kelet és Nyugat találkozik. Főleg a keresztény spiritualitás, és a zen meditáció között folyik a párbeszéd. S ez a történelmi jelentőségű esemény elképzelhetetlen Hugo M. Enomiya-Lassalle (1898–1990) személye nélkül, aki jezsuita szerzetesként, később pedig zen mesterként nagyon sok keresztényt és nem keresztényt vezetett a „tárgyat meghaladó” meditáció útján, Európában és Japánban egyaránt. Niklaus Brantschen, svájci jezsuita szertzetes, és zen mester őszintén beszámol arról, hogy hosszú út vezet odáig, míg két ennyire eltérő hagyományt integrálni tudunk a szívünkben.

Miért is? Erre a kérdésre talán Thomas Merton könyvében [A zen és afalánk madarak] találjuk az egyik legkézenfekvőbb választ.

„A zen nem az élet rendszeres magyarázata, nem ideológia, nem világszemlélet, nem a kinyilatkoztatás és az üdvözülés teológiája, nem misztika, nem az aszketikus tökéletesedés útja, nem miszticizmus, ahogyan ezt nyugaton értik, igazából nem illeszthető bele egyik kínálkozó kategóriánkba sem. A zen nem úgy foglalkozik Istennel, ahogyan a kereszténység, jóllehet nem kizárt, hogy valaki finom analógiákat fedezhet fel a zennek az ürességgel (súnjatá) kapcsolatos élménye és az apophatikus keresztény miszticizmusnak a „nemtudásban” való istenélménye között. Mindazonáltal a zent hiba volna puszta doktrínaként megítélni, mert bár vannak implicit doktrínális elemei, ezek teljesen másodrangúak a kifejezhetetlen zen élmény mellett.”

A kellő nyitottság, alázat, és őszinte vizsgálódás viszont olyan szavakat hív elő, amilyenekkel a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke, Michael L. Fitzgerald érsek küldött üzenetet 2006 májusában, a buddhizmus ünnepére.

„A veletek folyatatott párbeszéd kapcsán láthattuk, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítotok a felebaráti szeretetnek, az úgynevezett metta fogalomban, amely kifejezi azt a szeretetet, amely nem birtokol, hanem a másik felé odafordul. Ez a szeretet képes feláldozni saját érdekeit és javait az emberiség javára. A metta – a buddhista tanítás szerint – nem egy jóérzésre redukálódó gondolat, hanem a szeretet cselekedeteire irányul, mások és mindannyiunk szolgálatára. Éppen ezért egyetemes jóindulat. Ugyanakkor nem felejtkezhetünk el a másik erényről sem, amelyet karunnak neveztek, amely szeretetteljes együttérzés minden élőlénnyel szemben. Ebben a világban, amelyben a szeretet szót már teljesen elcsépelték, kívánatos lenne, ha a buddhisták és a keresztények felfedeztetnék a világgal a szeretet igazi jelentését és gyökereit, tiszteletben tartva egymás hagyományait, de megosztva másokkal mindazt, amit ebből megértettek.”

Minden kommentárnál beszédesebb a Szent Mauriciusz monostor 2022 júniusi facebook bejegyzése:

„János testvér a Szent Gellért téren egy átutazó nepáli buddhista csoportra lett figyelmes. Behívta őket a kávézónkba egy monostori teára. Láma Migmár, Láma Sonam és európai kísérőik megtekintették az arborétumot és a gyógynövénypadlást. A nepáli buddhizmus hasonló vallási struktúrákkal dolgozik, mint a bencésség: stabilitást gyakorló szerzetesekkel a könnyen-gyorsan élmény helyett hosszú évek, évtizedek gyakran fáradságos munkájára épít. A vallásközi párbeszédben nyitottan és türelmesen vannak jelen.”

Említést kell tennünk Bede Griffiths atyáról, az angol bencés szerzetesből lett szannjásziról, akit Dél-Indiában jelentős jógiként ismertek el. A kereszténység és a hinduizmus közötti párbeszéd kialakításában kiemelkedő munkát végzett. A kezdeti spirituális keresése elvezette Őt egy bencés kolostorig, de az Isteni Misztérium teljes és átfogó megértése iránti szomjúság nem hagyta Őt nyugodni. Tanulmányozta a védanta filozófiát, és megértette, hogy valami alapvető dolog hiányzik a nyugati egyházból. Ez úgy értendő, hogy a világnak ebben a szegletében túlontúl erős a racionalitás szerepe. Ezért hát elindult, hogy felfedezze lekének másik felét. Sőt mi több, szannjászivá lett.

Abishiktananda [eredeti nevén Henri de Saux, bencés szerzetes] annyira hitelesnek tartotta Ramana Maharsi lényét, hogy a következő kijelentést tette:

„Én is éneklem az ÓM-ot, aminek forrása a Csend (az Atya), ami Fiúként felhangzik bennem, és elnyugszik a Szellemben.”

Mikhaël Aïvanhov (Peter Deunov tanítványa) Indiában a 20. század legnagyobb mestereivel találkozott, akik mind Nagy Lélekként tekintettek rá. Egyiküktől kapta a tiszteletbeli „Ómrám” címet.

A Párbeszéd Háza olykor nagyon komoly, nívós előadóknak ad helyet.
Egyikük

Francis X. Clooney SJ,

katolikus teológus, képzett indológus, a hindu vallási hagyományok szakértője, a Harvard Egyetem professzora. Nem állhatom meg, hogy ne adjak ízelítőt a visszafogott, mégis kendőzetlenül őszinte stílusából.

„Vannak olyan katolikusok, akik más vallásokat rossznak, ártalmasnak, kártékonynak tartanak. Az ilyenektől mindig megkérdezem, hogy honnan származik az információtok. Honnan tudjátok mindazt, amit állítotok?  Úgy hiszem, hogy minél műveltebb, minél képzettebb valaki, annál inkább érdemes megszorongatni, és rábírni arra, hogy bebizonyítsa azt, amit mond. Olvasott-e szövegeket, tanulmányozta-e az adott hagyományokat, vagy sem.

Nagyon sokan vannak, akik befeketítenek másokat, és rossz színben tüntetik fel más vallások képviselőit. De hogyha szemtől-szembe találkoznak Velük, akkor rájönnek arra, hogy egyáltalán nem rossz és gonosz emberek.

Harmadsorban 50 éve vagyok jezsuita, 40 éve vagyok pap, 46 éve tanulmányozom a hindu hagyományokat. Vajon rossz hatással volt-e ez rám? Nőttek-e szarvaim, tönkre tettem-e az egyházat? A gyümölcseiről lehet megismerni a dolgokat. Jöjjenek el a misémre, hallgassanak meg beszélni. Mondják meg, hogy a hinduizmus tanulmányozása a káromra volt-e. Ahogyan azt is kérem, hogy tanulmányozzák a jóga szútrákat, vagy a Bhagavad-gítát, és mutassák meg, hogy hol van benne a Sátán, hol van benne az ördög, amivel olyan sok katolikus ember vádolja ezeket a szövegeket.”

Élénk eszmecsere, de még inkább vita tárgya manapság a kereszténység berkein belül a jóga létjogosultsága. Itt pedig nem csupán Németh Sándornak, a Hit Gyülekezete vezetőjének elhíresült kijelentésére gondolunk. Hihetetlen gyakorisággal látunk félelemből táplálkozó, dogmatikai alapokon nyugvó megnyilvánulásokat ebben a témában. Ráadásul a jelek szerint olykor még a hivatalos egyházi körökben sincs egyértelmű, vagy egyazon irányba mutató állásfoglalás. Mondandónkat ezért a nyitott gondolkodású, befogadó közönségnek címezzük.

J. M. Déchanet, francia bencés szerzetes, miután kidolgozta saját jógikus gyakorlatrendszerét, naponta egy órát szentelt a praxisnak. Majd sok évnyi jótékony testi-lelki-szellemi tapasztalat után megalkotott egy keresztény jóga szisztémát, amelyben a mentális imát ötvözte az ászanákkal. Mondanunk sem kell, Ő is kapott hideget, meleget a különféle keresztény közösségektől.

Lássunk hát ezzel kapcsolatban egy higgadt kerekasztal beszélgetést.

Az ír származású John Main atya, korunk egyik nagy szerzetes-prófétája felismerte, hogy a korai monasztikus irányzat az evangéliumot kontemplatív úton közelítette meg. Ezért a Távol-Keleten megtanult hiteles meditatív módszereket átültette az „angol táptalajba”, így született újjá a bencés meditáció, amely által az egyén az elmétől a szív felé mozdulhat. Keresztény hasonlattal élve úgy is mondhatnánk, hogy a mantra a kalapács, amely lebontja a válaszfalat a külső és belső életünk között. (Mint ahogyan a Szentek Szentjének kárpitja is kettéhasadt Jézus halálakor.)

John Main rögtönzött meditációs beszédeinek gyűjteménye a Filosz könyvkiadóban látott napvilágot dr. Szász Ilma fordításában. Alapelvét úgy fogalmazhatnánk meg, hogy: „A Szótól a Csendig”. John Main azt javasolta, hogy addig ismételjük a mantránkat, amíg képesek vagyunk  rá, és amíg el nem hallgattat bennünket a forma fölötti Csend. 

Maranatha

A bencések a Jézus-ima bármely formáját helyeslik, mégis főképpen az ősi egyház arámi nyelvű szent szavát, a „Maranathát” ajánlják meditációs objektumként. Ez az Úr Jézus anyanyelvén elhangzott fohász, Pál apostolnak a korinthusi gyülekezethez írt első levelében maradt fenn. Bizonyára általánosan elterjedt korai keresztény köszöntés volt. Az a tény, hogy Pál apostol görögöknek, görögül írva, arámi fordulattal élt, csak azzal magyarázható, hogy ez egy állandósult szókapcsolat volt, amelyet a többi keresztény közösség is használt. Mélyenszántó nyelvészeti fejtegetésre nem vállalkoznék, de a jelenlegi ismereteim szerint egy kétértelmű kifejezéssel állunk szemben, amely a tagolástól függően úgy is értelmezhető, hogy „Jöjj el Uram”, és úgy is, hogy „Az Úr eljött”. E rövid formula tehát a hívők reményét és hitét egyaránt kifejezte. 

Tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy a keményvonalas keresztény irányzatok még csak hallani sem akarnak arról, hogy netán a szemlélődő ima, és a keleti mantrikus meditatív út egyenértékű lehetne. A jó hír (és számomra vigasz), hogy akadnak elvétve olyan érett szemlélettel bíró, elkötelezett keresztény emberek, akik képesek ezt az egyezőséget – legalább részlegesen – megszavazni. Amint az itt következő blogbejegyzés is tanúsítja.

Az Enneagram rendszerében vélhetően több ősi hagyomány – platonizmus, kabbala, kereszténység, szúfizmus – keze nyomát is felfedezhetjük. Az 1950-es évektől kezdődően számos pszichoterápiás szakember alakította, tudásával gazdagította, mire végül elnyerte mai, modern formáját. Számos iskolája, és elágazása létezik. Tanulják és alkalmazzák coach-ok, pedagógusok, humán erőforrás szakértők, vállalatvezetők, menedzserek. A jezsuiták megalkották a maguk keresztény változatát.

A Jézusban megjelenő enneagram-karakterek ekképp nevezhetők a nevükön.

1. az irgalmas Jézus
2. az alázatos Jézus
3. az egyenes Jézus
4. az elégedett Jézus
5. a tanító Jézus
6. a bátor Jézus
7. az optimista Jézus
8. a szelíd Jézus
9. a türelmes Jézus

Jézus karakterének ez  a kilenc aspektusa rendhagyó értelmezésben és megjelenítésben, haiku-kalligráfiák formájában: