A vallásközi párbeszéd szép példája
A forrásvíz mindig ugyanazokkal a jellemzőkkel bír, akár hordóba töltjük, akár kancsóba, akár pohárba. Vagyis a metafizikai hagyomány univerzális. (Minő gyönyörűség, hogy néhányan ezt érzékelni képesek.) A vallásközi párbeszéd szép példája a Szent Mauriciusz monostor facebook bejegyzése alapján:
János testvér a Szent Gellért téren egy átutazó nepáli buddhista csoportra lett figyelmes. Behívta őket a kávézónkba egy monostori teára. Láma Migmár, Láma Sonam és európai kísérőik megtekintették az arborétumot és a győgynövénypadlást. A nepáli buddhizmus hasonló vallási struktúrákkal dolgozik, mint a bencésség: stabilitást gyakorló szerzetesekkel a könnyen-gyorsan élmény helyett hosszú évek, évtizedek gyakran fáradságos munkájára épít. A vallásközi párbeszédben nyitottan és türelmesen vannak jelen.
Ki a szerzetes?
A Szent Mauriciusz monostor lakói erre a kérdésre a következőképp válaszolnak:
A szerzetes „szíven talált” ember, olyan valaki, aki Isten meghívására nem tud máshogyan válaszolni, csak egész életével. A monostor iskola, Krisztus a tanítómester, mi tanítványai vagyunk, a közösség „az Úr szolgálatának iskolája.” Feladatunk egy életen át tanulni egymás türelmes szeretetét, melynek Krisztus mindent megelőző szeretete az alapja.
Minden vallásnak két aspektusa van, a látható és a rejtett, vagy ahogyan a tibetiek mondják, a célszerű és a végső tanítás. De a célszerű már csak árnyék. A Tao te king, a taoista filozófia aranyveretes műve költőien fejezi ki a legfőbb formáló elv darabokra hasadását.
„Mikor a nagy Út-at semmibe dobták, megjelent az erkölcs és a méltányosság”
(Weöres Sándor ford.)
